Három: szalagcímek a semmiben

 Ha szavaznom kellene egész életem leginkább szívszaggató művészeti élményére - tényszerűen arra az élményre, amelyik a legtisztább és legfelemelőbb szívfájdalmat váltotta ki belőlem - bizony nem a klasszikusok nyernének. Nem a Pietá, nem Mahler vagy Mozart (aki, mint tudjuk, a zene Beethovenje), sem más kánondarabok. Még Mannék sem, pedig megérdemelnék.

Már maga ez a felsorolás is sokat segít a lelkemen. Mennyi olyan M, akik nem elvesznek a világ szépségéből, hanem hozzáadnak!

No, de vissza a fővonalhoz. A legszebb és legfájóbb élményt egy olyan történet okozza nekem, mely a haragról szól. Kapcsolódik hozzá bűntény, hiszen azzal lehet leginkább haragreakciót kaszálni a T. Közönségtől. Vagy megcsalás, vagy nagymérvű csalás, vagy lehetőleg kiskorúak sérelmére elkövetett bűntény. A magyar lélek viszont valahogy úgy van kitalálva, hogy a nők sérelmére elkövetett dolgok nem olyan érdekesek, a nagymérvű csalások előtt meg kifejezetten kalapot emelünk (ehm, országunkat is ez irányítja).

Marad a kiskorúak sérelme. Ó, várjunk csak... Nem a kormánytöbbség, hanem a lelkiismeretes többség részére. A Pietában ugyan nem kiskorú, de gyermek elvesztése kapcsán maga Michelangelo álmodta káprázatos kőköntösbe egy gyászoló anya felfoghatatlan fájdalmát. (Nem vagyok nagy szobor fan, de ez az alkotás is beleégett a memóriámba.) 

Nem akarok patetikus húrokat pengetni, de lelki szinten nekem is ebben telik az életem. A bennem érző belső gondoskodó, szerető Szülő rendre elgyászolja azokat az eseteket, amikor a Belső Gyermekem védelem és útmutatás nélkül sérült, bántásoknak volt kitéve, és alapvetően hitt az olyan szemétláda játszmáknak és kommentároknak, melyek szerint ő kevesebb, értéktelenebb, gyengébb és beilleszkedni képtelenebb másoknál. Rengeteg vérző sebét ápolni és fertőtleníteni kell hátralévő életünkben, napi szinten. Szegény Kicsikém... :'( 

Ha ezek az érzések és indulatok tetté válnának, sok szemétláda nárcisztikus szadistával lenne kevesebb ezen a sárgolyón. A gondoskodó Szülőm öldöklő dühét tükrözi fantasztikus hűséggel az a film, amelyről most beszélek. Bár nem lett hús-vér gyerekem (sokszor úgy gondolom, szerencsére), mindezt csodálatos érzékenységgel érinti meg bennem a történet. 

Nevezhetjük akár az alkotás, akár az érzelem modernizált, megfilmesített verziójának Martin McDonagh Ebbingjét. Adott egy redneck, blue collar anyuka, Mildred (a csodálatos Frances McDormand), akit rendszeresen megrakott a férje, és aki mellett hát bizony nem lehet könnyű az élet. Voltaképp ő a kisvárosi élet oxymoronja a sok moron közt. Mellé az alighogy nagykorú cicuka mellé lelépett apuka, a fájdalommal teli szemű kamaszfiú, és... és...

A leírhatatlan. A még régebben meggyilkolt, durcás kamaszlány, aki fiatal élete utolsó napján randa vitába keveredik anyuval. Röpködnek az inzultusok, és elhangzik az elmondhatatlan. "Remélem, hogy megerőszakolnak!" süvíti a buta kis liba. "Igen, én is remélem, hogy megerőszakolnak!" üvölti vissza a frusztrált anyuka. Ez a legeslegutolsó találkozásuk. Soha vissza nem lehet szívni.

Mint ahogy M sem tudja soha visszaszívni mindazt a sok random gonoszságot, amit rám kiokádott. Hiába, hogy testi szinten én még élek, de a lelkemhez nincs többé útja. Hiába, hogy én nem voltam buta kis liba, de olyan szintű elbánást kaptam.

Bőven, filmidőt vastagon kitöltő módon vezekel a nagyszájú anyuka. S ennek elsősorban mi, a felzaklatott lelkű közönség vagyunk tanúi; csak másodsorban a tehetetlen kis hegyi közösség.

Miről van szó itt? Kinek van igaza? Kit is kell sajnálni? Ki nem tett (tesz) eleget?

Nem véletlenül imádom az íreket. Akár komédiáról (Father Ted), akár drámáról van szó (túl sok, hogy felsoroljam), van bennük valami zsenialitás és direktség, mely mintha egyenesen a magyar lélekhez szólna. Ahány kérdés, annyi elágazó, felzaklató, ablakon kidobó, önmagát a halálos betegség elől fejbe lövő, gyengéd, szerelmes, kegyetlen, barátságot megtagadó, kibaszott kiutat kereső válasz, melytől minden pórusunk sír és nevet és reménykedik. Hogy bassza meg az élet.

A sztori végén két régi haragos gurul ráérősen egy random megerőszakoló felé, akinek pont rohadtul semmi köze a konkrét történethez, de nem is kell, hogy legyen. Talán puffantanak, talán nem. Szerintem nem. De összes vacak ellenérzésük, megbánásuk, szeretetük, gyengédségük ott zötyög velük a kopott Dodge-ban. Talán egyik se kapja vissza már a régi életét, de talán nem is ez a lényeg.

Talán épp feléd is zötyöghetne egy ilyen Dodge, Kedves Pompázatos Hölgy. Kíváncsi lennék, mennyire fosnád bokán magad.