Gyász.nap

 Megint ülök a megejtő szépségű fényben. Itt tüsszögök a legtöbbet, mégis alig várom minden alkalommal, hogy itt lehessünk. Ünnepel minden, ha itt vagyunk: a főzés, az ölelkezés, a színek, az illatok.

Még - ahogy vonakodva kénytelen vagyok elismerni - a gyász is ünnepel itt. A butus harag bölcsebb szülője, aki már ismeri az antitézis alkoholhoz hasonlatos fűtőereje helyett a szintézis szelíd melegét.

Ettől persze a gyász még gyász marad. A Lányaim dühét soha nem érvényteleníteném, a külvilág annyi érzésemet érvénytelenítette életemben, hogy bőven sok volt. 

De ez a varázslatos hely mintha minden érzést magától szintetizálna. A jót, a rosszat és a csúfat, mondhatnám. Mint ahogy puffogok néha csúnya és idegesítő állatokon, de a párom szelíden figyelmeztet, minden állatra szükség van ezen a bolygón. Magamban a Nagylányom szeret e ponton közbeszólni, hogy emberre viszont nem, de a nagytesó már tudja: emberre is érvényes ez.

Száz szónak is egy a vége, a mostani volt az utolsó, hogy gyászhónap(ok)ban gondolkodom. Ehelyett napok vannak, mindegyik érvényes és teli, a fájdalom mellé lassan, türelmesen felzárkózik a megértés fényes ünnepe.

Nekem itt a helyem.