A primadonnák szociálpszichológiája 2.

 By the pricking of my thumbs, something wicked this way comes.        

Balhüvelykem bizsereg, gonosz lélek közeleg.

A Macbeth zseniális mondása mai napig érvényes, egyebek közt a primadonnákra is. Mostanában hallottam egy YT-videóban ennek a mondásnak kicsit hétköznapibb változatát. Miről ismerszik meg a nárcisztikus, önimádó és hataloméhes ember? Arról, hogy ha belép egy szobába, azonnal kitölti a teret a jelenlétével. 

Az már biztos. Erőszakos, harsány és/vagy szakadatlanul magáról beszél a primadonna. (Van köztük inkább a Sötét Tetrád felé hajló delikvens, ő csendesebb - és van az ostobán hisztrionikus, ő meg ordít.) Természetesen nincs olyan téma, melyhez ne ő értene a legjobban. A másfajta hozzáállást különféle eszközökkel bünteti. Nem tudja elviselni, ha egy beszélgetésből kimarad, ugyanakkor betegesen paranoid. Ez azt jelenti, hogy azokra is gyanakszik, akikkel szépen aranyosan társalog.

A rohadó narancs jegyében természetesen mindannyian ismerünk egy ilyen szép kövér példányt, aki az ország örökös és teljhatalmú urának tekinti magát. De vannak más szép dundi példányok, akik kisebb emberi szerveződések örökös és teljhatalmú vezéreiként képzelik el magukat. Végletes és színpadias kitöréseikkel érik el, hogy ne csak a figyelem állandó középpontját képezzék, hanem a közönségük mintegy Cipolla-bűvöletbe dermedve, kísérleti nyusziként rettegje jelenlétüket. Bizony, többedmagammal ültem már családi süteményezésre megterített asztalnál, ahol mindenki csak dermedten ült és várta, hogy a primadonna befejezze üvöltöző magánszámát. Azóta is szégyellem, hogy e hitetlenségbe fagyott közösség része voltam. (Most már nem.)

Azért nem szeretnék egyoldalú lenni. A szadizmus, a pszichopata vonások, a machiavellizmus és a nárcizmus elegyének nemcsak ilyen nyilvánvaló, könnyen tetten érhető formáival találkoztam már. Van bizony a félénk egyed is. De mivel ő ütötte rajtam a legmélyebb sebeket, az ő jellemrajzával még várok kicsit.