Viki mondja
Bihari Viki azok közé a populáris lélekfejtők közé tartozik, akikkel sokszor nem értek egyet. Például hatalmasan félreértette a Góth Tabi körüli botrányt tavaly nyáron; mai napig tartom, hogy hibás okokból kelt a hisztérika védelmére. (Na kérem, Tabi az igazi mintapéldánya a szörnyeteg, de butus hisztrionikus primadonnának, aki megtalálta a maga konzervatív díszpintyét. Az is egy segítő perspektivikus gyakorlat, ha viszonyításképp rálátok, hogy az én Sötét Primadonnám az ország narancskárosultan sötét hisztérikájának csupán halovány árnyéka.)
Vikinek ez a posztja viszont igencsak szívemhez szólt (és tollamnak is simogató megerősítés):
Nem kell megbocsátani azoknak, akik pokollá tették az életedet, és éveken, évtizedeken keresztül ártottak neked!
Nem kell nekik levelet írni, nem kell őket feloldozni, nem kell kimenned a rétre, és lufikat eregetned, vagy széttépned a nekik írt levelet, és visszaadni földanyácskának!
Nem kell mindenáron megbeszélni velük, nem kell leülni egy asztalhoz, nem kell kibékülni, nem kell megérteni az álláspontjukat, a kifogásaikat, a magyarázataikat!
Ér haragudnod.
Ér teljes szívedből gyűlölnöd őket.
Ér megszakítani velük a kapcsolatot.
Ér jogi útra terelni a dolgokat.
Ér segítséget kérned.
Ér elmesélned minél több embernek a történetedet.
Nem kell megbocsátanod, eszedbe se jusson!
A megbocsátás egy olyan érzés, ami vagy megszületik a szívben, vagy nem.
A megbocsátás nem megy parancsra, felszólításra.
Ha azt mondja neked egy "szakember", hogy bocsáss meg, írd le az érzéseidet a bántalmazóidnak, ne rágódj a múlton, akkor állj fel, és gyere el, mert ez nem szakember, és semmit sem tud a bántalmazásról!
Haragudj, ameddig tombol benned a harag!
Gondolj bátran csúnya dolgokat, átkozódj, szitkozódj, beszélj, add ki magadból a feszkót!
A harag csillapodni fog, ha találsz egy olyan segítőt, aki hagy megélni az érzéseidet.
Enyhülni fog a fájdalmad, ha hagynak sírni, ha komolyan vesznek, hisznek neked, és nem erőltetnek semmire.
Sírj sokat!
Gyászold el a kidobott éveidet, a trágya gyerekkorodat, a tróger szüleidet, mindenkit, aki rosszul bánt veled!
Lassan jobban leszel, ha kapsz empátiát, és figyelmet.
Ekkor már meg tudod érteni a bántalmazókat.
Nem felmenteni kell őket, de segít, ha megérted, mit-miért tettek, és hogy te nem tehetsz semmiről, kicsi voltál, eszköztelen voltál, ők nem tudtak máshogy bánni veled.
Empatizálhatsz a bántalmazókkal, mert nekik is rossz volt valamikor, de ez nem mentség a viselkedésükre, mindig lehet választani, és mindig felelősek vagyunk a tetteinkért, és a kimondott szavainkért!
Ha meg tudsz nekik bocsátani, könnyebb lesz neked, de ha nem bocsátasz meg nekik, az is teljesen rendben van.
Egyetlen egy valakinek kell csak megbocsátanod:
Saját magadnak.
És ez sem megy izomból.
Vagy összejön, vagy nem, de ha valamin érdemes dolgozni, akkor ezen.
Érzéseket nem lehet akarni, ez tételmondat.
Az érzésekre nincs ráhatásunk, csak megfigyelni tudjuk őket.
Ha haragszol, akkor harag van. Ha szeretetet érzel, akkor az van. Ha dühöt, akkor dühöt. És ha egy érzés sokáig marad, akkor sokáig marad, ha rövid ideig, akkor rövid ideig.
Az a dolgod, hogy ne szenvedj! Nem az a dolgod, hogy másoknak megbocsáss, neked ez nem feladatod! A megértés a dolgod, és a fejlődés, de mindenkinek vállalnia kell a következményeket, és a múltat nem lehet egy szivaccsal kitörölni, ez illúzió!
Nekem oké, ha nem bocsátasz meg, soha, semmikor, semmilyen körülmények között.
Az én életemben is vannak emberek, akik megnyerték a "soha többé" kártyát.
Rászolgáltak, nincs ezzel gond, de eszem ágában sincs megbocsátani, viseljék csak a tetteik következményét, én is viselem az én tetteim következményét!
Én azon dolgozom, hogy jóban legyek saját magammal, és megtanuljak szeretni. Hogy úgy tudjak nézni a régi bántalmazóimra, mint tehetetlen, buta kisgyerekekre, akiket nem szeretett jól a mamájuk. Hogy a pszichológiai méretük akkora legyen, mint egy hangyáé. Hogy már csak egy történet legyen az egész.
Érezz bármint, bármikor, teljesen nyugodtan!
A megbocsátás egy nagyon magas szintű dolog, nem várható el akkor, amikor még csak az önismeret elején vagyunk. A megbocsátás az út vége, és vagy odaérünk ebben az életben, vagy nem. Sanszos, hogy én például nem fogok, de nem is sürgetem magam, és aki sürgetni próbál, azt elzavarom.
Ráérek.
Csak tanulni szeretnék, megérteni, és érezni. Eljutok majd, ameddig eljutok. Nincsenek elvárásaim magammal szemben, az érzéseket nem lehet sürgetni.
Haragudj nyugodtan!
Ha a harag már unalmas lesz, nehéz, és már nem szolgál téged, akkor úgyis átfordul szomorúsággá és gyásszá. Akkor majd máshogyan dolgozol vele.
Nincs semmi baj!
Ne írj levelet a bántalmazóknak, ne add oda nekik, teljesen felesleges, úgysem fogják érteni, és csak rosszabbul érzed majd magad!
A traumafeldolgozásnak nem ez a módja! Nem szerepel benne a megbocsátás, nem szerepel benne az, hogy te vagy a felelős a bántalmazókért, és hogy neked kell mindent helyrehoznod! Ez nagyon kártékony!
Magaddal van dolgod, magadért vagy felelős. Magadnak írj levelet, magadnak bocsáss meg, magad felé érezz empátiát, magaddal kapcsolódj!
Aztán majd érzel, amit érzel.
És ez így van jól.
Szeretettel:
Viki
Megjegyzések
Megjegyzés küldése