Cameras, light, action!

A héten ez történt: 

Nemrég beszéltem a párommal. (Már nem élünk együtt, mióta Édesapámat ápolom, de a kapcsolatunk egyre meghittebb - lassan tíz éve. Megvan a magunk közös otthona, egyelőre csak hétvégenként, a Balatonnál.) A párom fájlalja a vállát, nagyon. A jómúltkor is így kezdődött élete legnagyobb megpróbáltatása; banálisnak tűnő mozgásszervi tünetekkel. 

És pár nappal később megkezdtük a pokoljárást - én is, vele együtt. :(

Szóval most be vagyok tojva, és tolulnak fel a nemkívánatos emlékek 2019. szörnyű novemberéről. Flashback jön, 2019. november 14. és az utána következő hetek.

Kamera 1, Nappali: Éveknek tűnő hetek múlva, egyetlen éber sürgősségi orvos jó szemének köszönhetően derül majd ki a komoly tüdőbetegség. Csakis ekkor tudjuk meg, hogy milyen közel jártunk a nagy bajhoz, a nagyon nagy bajhoz. A párom válla tüzel; ő maga hol vonaglik a fájdalomtól és csak "fakabátot" kér már, hol hirtelen jobban van és még bevásárolni is elmegy. Szegény, mivel próbál a férfi szerepébe illeszkedően keménykedni, megkísérli a power-through hozzáállást. Nem lehet hibáztatnom őt érte.

Kamera 2, Konyha: Teljes tehetetlenség és zavarodottság részemről. Próbálok a saját családom, valamint a párom fiatalabb családtagjai felé is optimistán kommunikálni, miközben full nem értem, mi zajlik, mi ez a hullámzó baj. Végül egy este összecsúsznak nálam a dolgok, nem sikerül a teljes körű kommunikáció. Másnap reggel úgy a Sötét Primadonna, mint a párom húga szépen belém rúgnak, hogy miért nem szállítom kellően megbízhatóan a párom állapotáról szóló híreket. 

SP még hozzáfűzi, mi lenne szerinte a teendő, és utasítást ad nekem és Édesapámnak, tegyük mindezt meg. Szép, telivér magas lóról beszélnek hozzám lefelé ezek az okos nők; majd megszüntetik a velem való kommunikációt. Gratulálok, hölgyeim! Taps taps, szép munka!

Kamera 1, Nappali: Az este kihívott, kelletlen ügyeletesek vadgesztenye krémet ajánlottak a tüzelő vállfájdalomra. Előtte a Honvéd fizikoterápiásai nem vették át a páromat kezelésre; elszörnyedve látták, milyen rossz állapotban van. Járni alig bír, de fekvőbeteg-ellátásra minden könyörgésem ellenére sem veszik fel őt. A közepesen közönyös pulmonológus nem lát semmi eltérést a felvételeken. (!!!) Hazatérve az Árkádba megyek át vásárolni és sírni. Ott hívom és valahogy kikönyörgöm Édesapámtól, hogy Tramadolt adjon, az valami iszonyú erős fájdalomcsillapító. Azzal két-három órát tud aludni a párom.

Kamera 2, Konyha: Csak ülök az egyetlen, viszonylag békés kis szigeten, amíg fülelek, tud-e kicsit pihenni a szerelmem. A nappaliban alszik, ott nagyobb és magasabb futonágy van. Mibe kapaszkodjak? Kiégett az agyam, a helyzet egyszerűen letaglóz. Édesapám és nővérem próbálnak telefonon erősíteni, én ilyenkor barátokat nem szívesen hívok (introvertált dolog), úgyhogy ennyi az össz töltés, amire számíthatok. Párom húgát egyszer próbálom elcsípni egy fél mondatra, hogy oldjuk már fel a konfliktust. Nem vevő erre, nem érdekli a kétségbeesett kérésem. Hát nem egy EQ sasmadár ő sem.

Kamera 1, Honvéd sürgősségi: Őszintén már nem is emlékszem, hogy alakult ki az a nap. Azt hiszem, éhomra hívták be a páromat mindenféle csicsásabb-mint-a-sima-röntgen vizsgálatra. Legalább egész nap kórházi területen van. Külön kéri, hogy ne jöjjek be hozzá, de délutántól ott rostokolok a dugig telt sürgősségin. (No, kinek a fejében indult még el az ER zenéje?) Ő fegyelmezetten fekszik egy keskeny tolóágyon a többiek között, és olyan, mint önmaga árnyéka. Besüppedt arc, gyors és masszív fogyás. 

Kamera 2, Honvéd sürgősségi: A lelkem egy része elhagyja a testemet, és kétségbeesésemben már nem Istenhez, hanem elhalt orvos Édesanyámhoz fohászkodom. Imádta a páromat, egyik utolsó összefüggő mondata az volt, hogy "Ennek a fiúnak a lelke ott van a szemében." Én úgy érzem, Mama a kérésemre valahogy leszállt, és segített a "szakmai lelke" azon az estén. Egyszer csak kiköpi ugyanis a rendszer a sokkoló eredményt: azonnal mentő jön a páromért! Irány a Korányi, akkora tüdőtályoggal, mint egy kövér alma!

Kamera 2, Otthon: Zsibbadt értetlenségben ülök a kicsi konyha neonfényében, lassan tisztul a kép valami nagyobb tüdőproblémáról. Társam a csend, miután a családom telefonjait letudtam (nagyon rendesek, ahogy érdeklődnek. Egy másik család érdeklődését hiába is várom.) Holnap majd összepakolom a heti cuccot a szerelmemnek. Be fogok menni az árnyas, fenyves, jó levegőjű szanatóriumba, ahol egy tüdőcserére váró barátomat Fefét már annyit látogattuk, és ahol az osztályról kilógnak a dohányosok a portánál gumipapucsban, köpenyben fagyoskodva bagózni.

De ma este társam a neonfény, és egy nagyon furcsán kiválasztott zeneszám (heaven is a halfpipe!), és pár vicces videó, meg némi sugar&spice. Ez az este még az enyém, az eszmélésemé, annak feldolgozásáé, hogy vannak jó és gonosz erők még egy ilyen kétségbeesett helyzetben is. Feladatom mostantól csupán ezek kristálytiszta elkülönítése. Ülök a párom apró kis lakásában, és kellő ellazulás után a könnyek befelé helyett már kifelé fognak folyni.

Nagytotál/Vége felirat: Mindezek közben a Sötét Primadonna nyugodtan pihenget valami külföldi barátnőjénél, ő, a "nagyon aggódó". A párom húgának se jut eszébe, hogy mozgósítsa magát... hm, a másik "nagyon aggódó". Egyedül a bátyban lesz annyi tartás, hogy egyszer elmenjen az öccsét meglátogatni. 

Én, a barátnő, és az én családom, tehát a barátnő családja, visszük el a vállunkon ezt az egész helyzetet. Soha nem múló hálát érzek Édesapám, nővérem, unokaöcsém és a felesége felé, hogy kijárták az egész Korányis kezelést. Összelogisztikázták mindazt, amire egyedül nem lettem volna képes. 

Ennyit szerettem volna mondani emberségről és embertelenségről. Én, a tökéletlen, az egyenrangú kommunikációra nem méltatott.