A Rém: bezáruló körök

 Ahhoz, hogy a gyakorlatban is kezelhetővé szelídíthessem saját különbejáratú emberi tűzoltószirénám, a Sötét Primadonna káros jelenségét, hiába is várnék spontán külső megoldást. Vajmi kevés az esélye, hogy a fényességes hölgy átadja magát egy hosszas és rögös önismereti útnak. Az olyan ezoterikus kiruccanások pedig, mint a reiki vagy a hangtálazás, valljuk be: annyit érnek az ilyen torz személyiségnek, mint vak embernek a farba rúgás.

Nem véletlenül írtam, hogy kommunikációja hemzseg a félsátáni, szemétdombról küldött morzejelektől. A trükk csak annyi, hogy észben kell tartani: ő nem szabad, felnőtten kidolgozott akaratból ilyen. Nem ő beszél, hanem a fejében fészkelő, elpusztíthatatlan gonosz. Mrs. Downstairs.

Aki látta és nem érti a Longlegs filmet, különlegesen szimbolikus élményt hagyott ki. Én magam szétspoilerezve vágtam neki, bevallom, a hype és a Nick Cage-várás is hajtott. (Néztem pl. a Renfieldben, hogy mennyire jól áll neki, és milyen jól tűri az embertelenül torz sminkeket ez a Nick.) Na mondtam, akkor nézzük meg, ha gagyi, ha nem, mennyire hosszúak ezek a lábak. 

És mennyivel többet kaptam! Valójában egy mély, végső kulcsot annak megértéséhez, amit gimiben még csak az uncsi Goethe/Dante-kötelezők indítottak el, a Mefisztó filmélménye hozzátett, majd éppen időben dobta elém Mefisztofelész és Margit szobrának képét, és végül a Longlegs-zel a gonosz berkeiben való bátor kirándulásaim mellé állt világító fénycsóvaként. Igen, a filmek. Ilyenek a csodálatos filmek.

A Longlegs lényege számomra a gonoszság tökéletes végrehajtása, a lefülelhetetlen kétarcúság. A gonosz legbaróbb trükkje, hogy elhiteti az emberrel: ő nem is létezik. Emberi ésszel nem is felfogható, hogy a gonosz füst és korom csupán, egy szimbolikus apró gömbben csücsül. Nem anyagból áll; fekete lyuk, mélyén a létezés teljes tagadásával. 

Eközben a gömböt készítő ember fejében is csücsül, aztán másodkézből egy anyafigura fejében is csücsül, aztán már mindenkit szétrombol maga körül, és a sztori végén a legutolsó "gyilkos" a legártatlanabb. A gonoszt majdnem lefülelő lány (Faust Margitja, a Mester Margaritája, a film Lee Harkere) pedig a legvégső gonosz-áldozat. Az apácafityula hátán kinyíló két vörös szem. Az "Éljen a Sátán!" felkiáltással röhögve döglődő Longlegs. Jaj basszus. Tökéletes a kompozíció!

Mint egy sötét agy, test, véráram, és a végrehajtó kezek pokoli összhangja. És a Sötét Primadonna valójában egy ilyen kéz csupán. Bábu, aki megállíthatatlan sötét forgatókönyvet rikácsol papagájként, mint már az anyja is. A gonoszság gyökerei viszont Dr. Dark sorskönyvi kezében vannak.

Most azonnal megkövetem Goethét (készséggel Bulgakovot is), hogy türelmetlen, éretlen aggyal nem értékeltem jobban csodálatos munkájukat. Ki gondolta volna, hogy egyszer, Szabó István Oscarján keresztül, majd Anthony Perkins fiának filmje ragyogtatja fel bennem a megértés fénykörét?

Ez viszont még mindig csak fél győzelem. Oké, nagy kunszt, elemezgetek. De a Sötétek még mindig ugyanazok a fekete lyukak, amelyek mindenestül elnyelik az emberi jót, boldogságot és reményt. A Sötét Primadonna jelenléte, az egész lénye lelkemet pusztító. Az ő tragédiája az akarat hiánya, az alacsony rezgésű szócső státusz. Az ő M-bábujának ezüstgömbjét soha nem lövik szét. Szerepe az életben, hogy másokat vakon a sötétbe rántson. 

Én például évekre eltűntem, s ha a párom és családja nem dob felém szeretet-mentőövet, ki tudja, mi lett volna. Annuska megvette már a napraforgó-olajat (többször is), sőt nemcsak megvette, hanem ki is öntötte. Mi az ellenrecept? Hogyhogy vannak, akiknek lába elé nem önt olajat a villamossínekre Sötét Annuska? 

Ez a kérdés már régóta piszkál. A Sötét ereje az arra fogékonyakban rezonál, a hétköznapi gyakorlatban tehát az ilyen érzelmi retardáltak kivetik rám a horgukat. Lesznek még bőven, mert lételemük a közönség. Addig is a Sötét Primadonnának azt üzenem: nincs hatalmad a szkript fölött, a sötét agresszió, a beteg hatalomvágy bélel halálodig.

Viszed tovább apád, anyád sötét örökségét, ha akarod, ha nem. Szemtől szembe bocsánatot kérni nem volt gerinced, de azért a páromnak elkotyogtad, hogy "te már megbántad" (a 2019. novemberi kegyetlen viselkedésedet). Csengő érc vagy, üres és hideg, pengésed fület bántó. Üzenet vége.

Szóval, hogyan ne legyek én az a gonoszt lefülelő lány, akit a végén elnyel a mohó sötétség? Megküzdhet-e a megértés fényköre az ördögi körrel? Mi a titkuk azoknak, akik előtt meghunyászkodik a veszettül pengő cimbalom?

Átjár a flow. Olyan isteni érzés, amikor rajta vagyok az úton, és mintha egy fénypászma vezetne. A fejemben ilyenkor az a gondolat fogalmazódik meg: "Még nem tudom, hogy oldom meg, de biztos vagyok benne, hogy meg fogom oldani." Ebben az érzésben még sosem csalódtam. 

Bővül az ellenszer-táram. A következő fiolát nemsoká kinyitom.