0.3.6: A szépség, melytől sírnom kell

Ismét leszögezném: nem szeretném, hogy egy köpködő depressziófutam legyen a blog fővonalából. Tudjátok, mint a Taz-mania tasmán ördöge :D Ezért egy módfelett egyszerű megállapítással nyitok most:

Nincs sötétség fény nélkül.

A Sötétekkel való bánásmód még elméleti szinten is azért szörnyen kimerítő, mert nincs megkönnyebbülés, nincs lazítás. Képzeljünk el egy olyan világot, melyben nincs semmi szépség. Még annyi szépség sincs, mint amilyet egy borderline személyiség mellett megtapasztalhattam. A Gonosz ellen tudatos, bájtalan, strukturált energiákkal kell fellépni megszakítás nélkül. Kvázi fekete bárány billoggal ellátva. Nincs mód pihenni és töltődni. 

Vagy mégis?

Van egy olyan kulturális élményem, melyben épp a fordítottja történik annak, amit nekem át kell élnem. Van egy Fényes Primadonnám is. Illékony szépség, akit egy értő művész formázott meg. A klasszik románc forgatókönyvének megfelelően először hideg, elzárkózó, Elsás... Eljátssza a gyémántból csiszolt nárciszt.

Nem tudom, a film mennyire szól a munkahelyi románcról vagy az igaz szerelemről. Intellektuális szinten persze, levettem, hogy az alkotás gyönyöre és gyötrelmei elevenednek meg kéjes, intim képi formában. Északi hűvösség, egy nehéz ember, aki titkon várja, hogy múzsa lehessen... és egy másik nehéz ember, aki megtalálja a sok mezei gond között a múzsát, majd vagy képes kordában tartani elsöprő szenvedélyét... vagy nem is kell.

De mindez olyan gyönyörűen képre varázsolva, hogy a szívem megfájdul. Ez az édes katarzis képes néha letörölni tudatom táblájáról a Sötétek gonosz firkáit.

Még lesz erről szó, hogy micsoda gyönyörteli sajdulásokkal jelzi jelenlétét - a sötétség ellenében - a múzsák fénye.