0.3.7. Matilda és a debella

 Roald Dahl termékeny zsenijét talán senkinek nem kell bemutatni, főleg nem a (bennünk élő) elnyomott gyerekeknek. Pontosan az a fajta kreatív, tréfás megjelenítője a bántalmazottak bosszúszomjának, amire én is áhítozom. Néhány Meghökkentő meséje - mondjuk a Scrimshaw, a Dip in the Pool vagy a Royal Jelly  - már nekem is sok kicsit, de talán épp azért, mert irtóra betalál. A William and Mary pedig minden alkalommal hangos nevetésre késztet. (Aki lusta olvasni, a YT-n megtalálja a tévés feldolgozásokat is, igaz, csak angolul. szerk. megj.)

Most pedig, Mélyen Tisztelt Publikum, Matilda három csodája következik!

Matilda finoman szólva nem átlagos gyerek. Csöppecske kislány hatalmas fantáziával, tudásvággyal és frankó telekinetikus képességekkel. Bunkó (bántalmazó) családba születik, ahol a gyerek megszívatása és egyéb nárcisztikus nyalánkságok mindennapos rutint képeznek. De Matilda sem rest, úgy visszaszívatja hülye szüleit és bátyját, hogy csak úgy ropog. :))

Adott tehát a felnőtt hatalmi figurák iránti egészségesen kritikus beállítottság. Tegyük hozzá minden gyerek mumusát: az iskolát és a dirit. No, az a diri olyan, mintha Dahl bácsi látta volna a Sötét Primadonnámat teljes Pompázatos sötétjében. Az a diri az igazi korlátolt, gonosz debella. Pompázatos országunk mintájára mindent és mindenkit uralma alá hajt, tanárokat, kisdiákokat; üvölt és elképesztő repertoárral erőszakoskodik. Larger-than-life. A gonosz mindig kövér, dagadt, fekete hullámként átcsap másokon, szétfolyik és lefolyik a legnagyobb színpadról és képernyőről. Ilyen a lelke.

Dahl itt még annyira se fogja vissza magát, mint a Karcsi-történetekben. Felnőtt gyerekeknek szól a sztori, bár elvileg gyerekkönyv. Dahl egy kibaszott kreatív zseni, hogy pestiesen fogalmazzak. Tudja: kiemelten fontos, hogy a humor és az erőszak nyers bemutatása kényes egyensúlyban maradjon; soha ne legyen túl sötét vagy ijesztő, de emlékezetünkbe égjen. Színes, kozmopolita élete összes tapasztalatát a figurákba sűríti, lássuk is hát, ki kinek feleltethető meg.

A bántalmazó család természetesen a bántalmazó alapcsalád. Onnan vagy Matildák teremnek (nagyon ritkán), vagy M-féle diri debellák dübörögnek ki. Matildának szuperképességek kellenek ahhoz, hogy sikeresen felvegye a harcot az emberi társadalmat egyenletesen elborító dirigálós szemétséggel. És kell neki egy értő, empatikus, érzelmileg védelmező felnőtt (Édess kisasszony). Ő a jó terápiás út végén megjelenő Belső Felnőtt, a tranzakcióanalitikusnál jóval szélesebb spektrummal dolgozva.

Persze lehet az irodalomtörténet legsziruposabb végkifejletének felfogni, hogy Matilda közömbösíti a diri debellát és káros rokonait, majd elsétálnak a naplementébe az anyukájává fogadott Édess kisasszonnyal. Itthoni gyerekkönyv-élményeim közül a Tessék engem elrabolni jut eszembe hirtelen.

Dahl tévedhetetlen érzékkel jelzi, hogy minden csodának megvan a maga ára. A kicsi lány szuperképességei fokozatosan megkopnak, amint rendeződik érzelmi élete. Már nincs szüksége extrém trükkökre, hiszen a legegyszerűbb és legkevésbé mímelhető érzést, a tiszta szeretetet élvezheti. A kislány koraérett, különleges hatalomvágya így szűnik meg (ahogy M-é sohasem fog): hogy feltétel nélküli szeretetet kap.

Nos, az én Belső Felnőttem is kialakult, s olyan szeretetteljes, intelligens módon képes vezérelni, hogy ezt a lassú levezetést minden gond nélkül képes leszek levezényelni. Fokozottan tisztában kell lennem az út során a szuperképességeimmel (ezek immár nem az ellenfél gyengeségei - nekem nem kell az ellenfél gyengesége a saját erőmhöz). 

Tisztában vagyok az erőm mértékével és irányával is (vektor). Az én Gonosz Diri Debellám gyengeségei nem többek, mint egyszerű szorzók az egyenlet egyik oldalán. Nem a hatalom felé tartok, hanem a szeretet felé. Itt fog egyszer végleg elveszíteni a sötét hatalom. Pá.

És hogy az eredeti történetben mi lesz a diri debellával? Arcpirítóan őszinte leszek. Már nem is emlékszem rá. Valahogy kikerül a képből, ez pont elég.