M, a varázsló

 Felmerülhet a kérdés, hogy miért nincs több empátiám a Sötét Primadonna iránt. Hisz ő is emberi lény, akinek a kis gyereklelke halálos adagot kapott traumából, elhanyagolásból és rettenetes mintákból. 

Ez a szegény kicsi lélek már nem tér magához; sötét erők mozgatják és birtokolják. És tudjátok, mit?

Leszarom. 

Nekem mindössze annyi a dolgom, hogy kicsináljam azokat a lélekgyilkos szemétládákat, akik nekem ártani próbálnak. Pontosan azt kapják, amit adnak.

Amikor támad a kardfogú tigris, még a mai ember is menekülőre fogná és/vagy fegyveréhez kapna. (Kivéve Diegót. Diego jó fej.) Aki gonosz velem, az azt kapja vissza, amit adott. Rá fogom irányítani haragom teljes sugarát. Kissé ószövetségi, ám roppantul célravezető logika. 

Viszont van bennem annyi tartás, hogy ne írogassak bántalmazó leveleket és ne üvöltözzek. Vannak ennél civilizáltabb módszerek is a harag értő, célzott kivezetéséhez. Azt mondják, hogy minden harag és agresszió mélyén szomorúság lapul. A magam részéről meg tudom ezt erősíteni! 

Mennyire szép, milyen boldog lehetett volna az életem ebben a választott családban... Egyetlen ember feneketlen gonoszságán múlt, hogy ez nem adatott meg nekem. Ez mélyen elszomorít, gyászolom folyamatosan.

És hogy hogy jön ehhez a Mario és a varázsló?

Rendhagyó módon ebben az elemzésben nem Marióra utal M. Ezúttal M a varázsló, a torz lelkű, Grand Guignol gonosz. Bár Mann papa mindent megpróbált, hogy érzékletesen leírja a varázsló visszataszító vonásait, nekem inkább a Tündér Lala Áterpátere ugrik be. Maga a megtestesült fekete szín; boldogság megrontója, remények hidegvérű gyilkosa. A lényeg az, hogy minden családban akad egy M, hogy egyem a sötét szívüket.

Mann papa novellája masszívan nem az, aminek elsőre látszik. Elolvasod, ott az első sokk-faktor; aztán némi utánajárással kideríthető, hogy Mann papa sajátélményből dolgozott. Neki és családjának része volt egy hasonlóan klausztrofób tömeghisztéria-élményben nyaralásuk alatt, ez ihlette meg.

Nos nekem ehhez még nyaralás se kellett. Itt volt (van) a családi élet, ez is elég. M is for Magician. Dark Magician. Thomas Mann varázslója mélységesen beteg alapon dolgozik. Úgy áll közönsége elé, hogy mindenkit csupán leuralandó idiótaként tekint. Van, aki az előadás alatt megpróbál neki ellenállni, de a varázsló egy ponton túl megkérdezi: "Miért állsz ellen? Ha beadod a derekadat, sokkal könnyebb." Fokozódik, fokozódik a feszkó, amíg végül elérkezünk Mario, az egyszeri szerelmes legény esetéhez.

Mario nagy gyengesége - gondolja a varázsló - a szerelme. Miért ne prankelje hát meg estje fénypontjaként? Bezúzza a srác szabad akaratát, és addig basztatja az agyhullámait, míg Mario a szerelmét odaképzelve meg nem csókolja őt. 

Aztán jön a megvilágosodás. Brutális. Drámai. Mario rájön, hogy egy torz és gonosz lelket csókolgatott a hipnotikus hatás alatt. Mario nem is késlekedik, a hirtelen magára ébredt öntudat sértettségével lő és talál. Persze a felszíni történés az, hogy Mario megölt valakit.

Szokás szerint Mann papa kegyetlen és meg nem alkuvó. Nem is tudom őt elhelyezni az irodalmi palettámon, hisz mintha egyenest a közönség frusztrálása lenne a célja (kivéve a Halál Velencében, azt imádom). Fogalmam sincs, hogy ebben a szándékában mennyi pszichoanalitikus csíra ver gyökeret. 

Mario viszont nem gonosz, csak egy későn ébredő ember. Ebből a szempontból Mann papa üzenete tökéletes. Ne várjunk, ne várjak valami nagy, nyilvános leszámolásra a Sötétekkel. Mert csak én fogom meginni a levét.

M egy olyan varázsló, aki szerfelett ügyesen tudja pozicionálni magát egy érzelmileg megadó közegben. Az én dolgom az, hogy egyrészt jelezzem: én nem vagyok e közeg megadó része; másrészt olyan apró lövedékeket küldjek át, amitől a Pompázatos Birodalom kissé meggyengül.

Ennyi.