0.3.8: De szép bauxit... Fénye érdekel, Uram?

A kőevésnek komolyabb hagyományai vannak, mint gondolnánk. Mi, a híd-generáció gyermekei a Végtelen történeten nőttünk fel (emlékszem, a nyári tábor esti őrségében böngésztük a könyv különös, zöld-piros sorait gyér villanyfényben). Ki ne emlékezne Pörtarkreccs, a szelíd kőevő óriás szereplésére, aki a Kislány Királynő felé tartva összehaverkodik egypár, nála méretben és jellemben igencsak eltérő lénnyel? Manóval, lidérccel, mindenféle diverz szerzettel.

A legédesebb fordulat viszont az, hogy bár termetre ő a legmasszívabb, mégis az étvágya a veszte. Útban a sürgős hírrel (Fantázia bajban van!) úgy megéhezik, hogy elcsipegeti saját kőkerékpárját. A kisebb és lassabb pajtásai így jól megelőzik, de bánja kánya. Az út és a barátság a fontos, egymás feltétel nélküli tartós elfogadása. Sokért nem adnám, ha ehhez a baráti körhöz tartozhatnék. Talán egy nap fanfic stílusban a spinoff sztorit is megírom!

 No, de miért is vetettem gépre ezt a pörtarkreccsi méretű előhangot? Mert mindig kell egy kis humor és gyengédség. Humor és gyengédség nélkül lehet ugyan "nagykanállal élni az életet" (á la M, idézet tőle), de hosszabb távon nem érdemes. Hiába a pompázatosan hangos röhögések (lehetőleg mindenki másnál hangosabbak). Se humor, se gyengédség, se elfogadás nincs ezekben, Mélyen Tisztelt Pompázatos Hölgy.

S ha már humornál és kőevésnél tartunk, jöjjön valami még viccesebb: "De szép bauxit!! Honnan van?" Ezen szintén generációk nőttek fel - az én figyelmemet az unokaöcsém hívta fel rá még tizenévei végén.

Az egyszeri katona átveri az öregasszonyt, elhiteti vele, hogy a kő ehető és finom levest lehet belőle főzni. Az egész mesének biztos van valami elsődleges "eszmei mondanivalója", de magyar legendává mégiscsak dandozolika tette (főállásban NOX együttes tagja). Az a paródia kincset ér! Nem trágár, nem kidolgozott, átüt rajta valami kedves spontaneitás. Állítólag szuperrövid idő alatt imprózta össze Zoltán mester. Az a fajta sostenuto, ma non troppo agymenés, ami kifejezetten az én szívemhez szól.

Miért ilyen fontos a békésen agyafúrt, mégis szerethető humor? Azért, mert épp a fordítottja érhető el általa, mint amit a Sötét Primadonna művel, aki humortalan rutinnal mindig egy font húst kimar másokból. A helyzet élét lehet vele tompítani, a születő vagy lelkünket régebb óta rágó fájdalmat. Mióta blogolok, ezt többször tapasztaltam már. Hatalmas kincs, no persze értő kezekben. 

Persze ne feledjük, nem a gonosz személlyel szállunk szembe, hanem az időtlen mefisztói gonoszsággal... azért a Gonosz természetét sem szabad egy percig sem figyelmen kívül hagyni. Viszont ezt humor nélkül se felfogni, se elviselni nem lehet. Erő az erővel, az nem nyerő.

Jobban tesszük, ha visszaemlékszünk a 4/10 pontozásra és a Sötét Erő korlátozott intelligenciájára. Hiszen a Gonosz, mely csak mást tud röfögtetni és cselekvésre birizgálni, nemcsak szánalmas, de röhejes is. A Sötét Erő előadásai kurvára unalmasak és laposak.

A másik oldalon meg vannak emberek, akik kivételes szerencséjükre Fénnyel telve születnek. Ez jó pár évtizedig inkább megnehezíti, mint megkönnyíti életüket, hiszen a Fény nem parancsol, nem is igazít kérlelhetetlenül útba, mint a Gonoszság. Nem ad gyilkos szólamokat senki szájába. A Fény csak van, átmelegít, és megfoghatatlan szelídséggel ragyog, sok másik ember bosszúságára és/vagy telhetetlenségére. 

A Fény (az igazi tehetség) sajnos predesztinálja viselőjét a feltételes szeretetre. A többi ember, amint megszimatolja, mohón szeletelni akar belőle. Emlékszem gyerekkoromból erre az érzésre. Nem kellett, utáltam a mohóság sötét erejét. Szóval becsukódtam, még valamikor általánosban. Tinikoromban még párszor engedtem, hogy megvillanjon (kellettek az ötösök, meg az osztályban legalább így kivívott rang), de olyan kényelmetlen "lehetsz te is celeb" érzetet adott, hogy kagyló módjára csukódtam ismét be, mielőtt környezetem élő osztriga formájában falt volna föl. 

Mindenkinek a varázslatos bauxit kellett. Mindegy, hogy etikus forrásból volt-e szüretelve.

Lehet, hogy a Gonosz is valami hasonlót susogott elhordója fülébe, nem tudom. "Tégy úgy, mint akinél ott a bauxit, végy hülyére mindenkit!" Földi utam során egyre többször látom, hogy a Gonosz szolgái milyen töretlen jobbágysággal hajtják végre, amit a sötét erő súg nekik. Ez pedig nem más, mint "Tégy úgy, mint a hatalom birtokosa! Hajts uralmad alá embereket! Mert hát sajnos: nálad semmilyen bauxit nincs." Au, ez de szar hír lehet a nap végén.

A magam példáján okulva viszont annyit tudok jelenteni, hogy én így jutottam el, számos nárcisztikus és egyéb érzelmi lusta ember rostáján

oda, hogy rájöjjek: a bennem ragyogó Fény mégiscsak mások által - igen, a Sötétek által is - irigyelt és elpusztíthatatlan kincs.

Ennek tompítására jött létre a humor áldása. Megtanultam elrejteni, óvatosan adagolni a Fényt, de igazából ez magányos dolog. Szeretném megosztani másokkal, de akár magam, akár az ő sérülésük nélkül. A nárcisztikusok rothadó éhének kikerülése eddigre sikerült már. Nem vagyok vertikálisan sikeres ember, nem indulnak rám tehát ezen a vonalon.

A Sötét Primadonnák már rég teleordibálták a színpadot vertikális sikereikkel; erre a korra rég csak a színes konfetti maradéka jutott nekik. (A nárcisztikus emberek számára nem a siker hiánya, hanem az öregedés a legnagyobb büntetés.)

Az idő előrehaladtával érzem egyre határozottabban, hogy érik a horizontális humorom. Az, amelyik nemhogy nem követel babérokat, de messziről el is kerüli a tapintható publikumot. Az én Fényem átszűrődése mostanra lett olyan pontosan és gyengéden kimért, amilyen receptúrában a Sötétek nem tudják követni.

Az én humorom most jön.