0.3.9.: Sakáltalanító Szakszolgálat: stílusgyakorlatok

 Szóval. Eljutottunk odáig, hogy ad1. a sakál kommunikációs mód számomra énidegen, ad2. a sakál kommunikációs forma mérgezően beépült a magyar viselkedéskultúrába. Erre mit lépjek?

Egyelőre azt tudom sziklaszilárdan, hogy mit nem szabad lépni. Pedig ez lenne a választott családom szemében a leginkább célravezető.

--Nem szabad az érzelmi megadás, az érzelmi lustaság mocsarába süllyedni--

Bármennyire is ezt várná el - a "szent és szeretetteljes békesség" érdekében - a család, tudom: bennem csak belső meghasonlást okozna. Mit üzen ugyanis ez a fehér zászlós hozzáállás? "Istenkém, hát hagyjad a Sötét Primadonnát, hadd ámokfusson a hülye stílusával. Rúgjon bele, akibe akar, és annyiszor, ahányszor akarja. Másnap új nap kél, csak előre nézünk, estébé estébé."

Na, ezt nem. Milyen családi dinamika az, ahol egyesek bármit megtehetnek, másokat pedig kisebb kihágásért - vagy akár teljesen ok nélkül - is leordítanak? Milyen szépen képezné le ez a modell a lassan autokráciává destruálódó országunk helyzetét? Nem. 

--A harag egészséges, kulturált megélését nem szabad gátolni--

 Itt nem kicsit akadtam el. Mostanában elkényeztet az élet: benne vagyok egy olyan íróprojektben, amely eddig nem tapasztalt mértékben feltölt és boldoggá tesz. Eközben a hétköznapok is pörögnek egyre újabb tennivalókkal. Mégis, velem van a belém nevelt múlt: haragudni nem szabad. Valahogy nem tudok megnyugtató, kerek megoldást találni arra, hogy a haragot miként éljem meg ennyi megszorítás (illetve megvesztegető nyugalom és érzelmi töltődés) között.

No de milyen megszorításokról van szó? Itt nem pusztán a fenn taglalt érzelmi lustaság - mondjuk ki, bólintójánosság - vétkéről van szó. Ez nevezhető az érzelmi hanyagság egyik végletének. A másik véglete pedig, azt hiszem, nem árulok ezzel zsákbamacskát: a harag pongyola, kulturálaltan megélése. Ez SP szakterülete, nem az enyém. Magam részéről figyelni szoktam, amikor egyszer-egyszer elkap egy ilyen szűretlen dühroham engem is, akár apróságokon.

Most például a sarokba hajítottam valami ruhát, miután egymás után kétszer is leesett a fogasról. Apróság, jelentéktelen dolog. Mégis figyeltem, milyen érzések töltenek el. Izmaim vad játéka, a káromkodással kísérve, egy másodpercig megkönnyebbülést hozott. Aztán pedig: hatalmas üresség. A valódi megoldás fájó hiánya. El tudom képzelni, mennyi ordibálásba kerül ennek a fájó ürességnek a tartós elfedése, drága SP!

Szóval mégis hogy kell elképzelni a harag kulturált és értő megértését NAGYON meleg és frusztráló helyzetekben? Eleddig egyetlen, átfogó irányelvet tudok elképzelni: a semmibe ugrás technikáját. Leap of faith. Minden, eddig felszedett interperszonális és kulturális tanulás tudatos elfelejtését. Egyszerűen el kell hinni, hogy nem vesztes az, aki vesztesnek és meghunyászkodónak tűnik egy konfliktushelyzetben. És ezt mégis hogyan? 

Valószínűleg ez lesz az egyik legmagasabb szintje annak, hogy a gondolkodásom és az értékrendem átáll (mert fokozatosan, ösztönös megélések alapján már most is kezd átállni) az életrontó vertikálisból az életszépítő horizontálisba.

Viszont a kérdés marad: és ezt mégis hogyan? Bevallom, itt most meg is állt a tudományom, a keresést azonban nem adom fel. 

Back soon.