Sakáltalanító Szakszolgálat - történetpszichológiai háttérelemzés

 - Wow - törte meg a lenge tavaszi csendet német-amerikai barátnőm, akivel mindig összefutunk a MOMnál, ha errefelé jár. - That was somethin' else!

Ez pár éve volt. Egy idióta kengyelfutó gyalogkakukk reccsent ránk hátulról, hogy útban vagyunk neki a parkban. Kétszer akadtunk így össze. Ha szolgalelkűen csak arrébb húzódunk előle - gondoltam én -, akkor  megint a bólogató jókislány szerepébe szorulok, vendégemmel együtt. Így hát mindkétszer beleállok. Hülye fasz. Jó hangosan, részletesen visszaszólok, jó adag minősítéssel meghintve mondandómat. A park mindenkié! Végre továbbáll, és látom, pár méterrel odébb egy békésen kocogó lányba is beleköt.

Első, zsigeri reakcióm a büszkeség. Hogy nem hagytam magam. A 2. számú átmeneti sakál elégedetten vonyított a kommunikációs hullabűzben.

Kavargott bennem az a rengeteg rossz emlék, amikor nem szóltam vissza és nem védtem meg magamat időben. Amikor fel lehetett engem rúgni. De most végre időben és fogaimat vicsorítva tudtam megtorolni egy verbális abúzust (no meg "a nőknek sokkal könnyebb beszólni, mert butábbak" típusú mansplaininget).

- I just don't want to be a pushover - magyarázom a barátnőmnek kissé összetömörítve.

Mégis: a fél világot megjárt, részben Közel-Keleten felnőtt kozmopolita barátnőm reakciója kellett hozzá, hogy kicsit elgondolkodjak: mi történt, mi történik itt? Mi az a szinte ellenállhatatlan erő, amely kihozza belőlünk, csodálatosan tehetséges magyarokból a durvaságot? 

Először is meg kell említeni a történeti hátteret. Nekünk aztán bőven kijutott a rosszból. Ez pedig kommunikációs síkon erősítette a gyanakvó éberséget, azt a fajtát, amit az angol hair-triggernek nevez. Nem volt kényelmes helyzetünk se királyságban, se monarchiában, se szovjet gyarmatként legvidámabb barakként, sem pedig azóta. Mintha a magyar alapállapota az eltaposottság lenne, és sikere az ennek való keserű, de kiirthatatlan ellenállás.

És ezen belül is nehéz helyzeted van, ha magyar nőként születsz. Ez a társadalom még bőven a 21. századba is áthozta azokat a mocsárszagú, elaggott patriarchális elveket, melyek megszabják, nőként milyen úton kell haladnod és hogyan ér veled kommunikálni. Még a saját családom sem teljesen érti, amikor ezen néha kifakadok. Hogy értené hát meg egy javarészt fejlett nyugati demokráciákban mozgó kozmopolita?

Sehogy.

Hol állunk tehát ennek az elemzésnek a végén? Hogy bizony igen könnyű összekeverni a békét kulturáltan és a harc feleslegességét megélő zsiráf és az örökké elnyomott pushover létállapotot. Ez a legnagyobb csapdája a helyzetnek. Ez az, amire a két férfi trénerem nem tudott felkészíteni (bár Balázs melegjogi aktivistaként átélt valami hasonlót).

Úgy érzem, ezt nem ártott tisztázni; mintegy menet közben jutott eszembe, jól fel is adta a leckét.