Rekviem egy félénk primadonnáért (folyamatban)

 Az elején olyan érzésem volt, mintha az Ég küldte volna ezt a barátságot. Nem vagyok én könnyen barátkozó, se könnyen menedzselhető barát, de itt minden olyan természetes könnyedséggel alakult. Simogatta a lelkemet.

 Amúgy is a késő kilencvenes-kora kétezres időszakot tartom számon a legfelhőtlenebb, idilli időszakként az életemben. Hódolhattam a hobbijaimnak, nem görnyesztett még a felnőttkor ezer terhe. És két hobbim - a Photoshop, meg egy kedvenc színész - váratlan ajándékként hozták ezt a kincset érő barátságot nekem.

Még mindig emlékszem, hogy emlegettük valamelyik emblematikus, kart karba öltve ráérős tóparti sétánk közben, hogy mi együtt fogunk megöregedni.

Mi mehetett félre? Miért? Mi ment ENNYIRE félre?

Hogy gyűlhetett fel egy barátban ennyi kőkemény ítélkezés, engesztelhetetlen harag - és főleg mit keresett az egész folyamatban az anyja? (Utolsó leveleink során volt is egy olyan érzésem, hogy ezeket a leveleket nem is az én szeretett barátnőm írja, hanem az áskálódó anyja.) 

Milyen felnőtt ember hagyja, hogy az anyja tesztelgesse, figyelgesse csendben a barátait?! Miféle felnőtt hagyatkozik egy ilyen abszolút rosszakaratú, határsértő, kéretlen külső véleményre?

A félénk primadonna megfejtésének itt van a kulcsa, mai napig ez a biztos pont, amire az ösztöneim iránytűként mutatnak. 

Amikor régebben nekirugaszkodtam itt ennek a témának, annyira fájt, hogy szó szerint nem tudtam róla értelmesen fogalmazni. A posztjaim elakadtak, több év után is.

Szó szerint még senki nem borított ennyire ki életemben.

És amióta sikerült a Pompázatos Primadonna esetét szétszálaznom, talán a Sérülékeny Primadonna esete is menni fog.

Nem a barátságunk halt el. Hanem a barátnőm romlatlan, igaz, együttérző lelke. És én gyászolom őt. Talán egy nap ő is ráérez erre a gyászra.

Addig is utána kell néznem, olyan sok minden utal arra, hogy bizony ő egy Sérülékeny, paranoid Primadonna.